Gyertyaláng.....
A szálloda étterme csendes volt. Néhány asztalnál vendégek
ültek, vacsoráztak.
A pultnál két pincér állt szolgálatkészen.
A bárból halk zene szűrődött a súlyos, függönnyel takart,
széles ajtó nyílásán át.
A férfi néhány lépés után körülnézett, megfelelő asztalt
keresett.
Ritkán ült ugyanarra a helyre. Kétszemélyest választott.
Ismerős, ősz hajú pincér lépett hozzá. Felvette a rendelést.
A férfi intésére otthagyta a második terítéket, majd
visszatért,
fehér szegfűre cserélte a vázában lévő rózsaszín virágot,
és meggyújtotta a gyertyát az asztalon.
Rendkívüli volt, hogy vacsora előtt pezsgőt kért.
Az alkalom is, amiért a gyöngyöző italt felemelte, a fény
felé tartotta,
és a pohár vékony falán át hagyta, hogy az emlékképek
megjelenjenek.
Sokáig nem engedte, erőszakkal próbálta magától távol
tartani azokat.
Nem voltak igazán fiatalok, amikor évekkel ezelőtt itt
találkoztak.
Mindketten túl a nagy csalódásokon, alig gyógyult sebek
forradásaival teletűzdelve,
félve az újaktól, remélve a szép meglelését.
Amikor magára maradt a kihozott étellel, eszébe jutott,
hogy annak idején ugyanezt kérték.
Nehezen fogott hozzá.
Csak nézte a megjelenő kedves, szelíden mosolygó arcot,
a félénken felrebbenő pillákat, a szürkéskék szemeket.
Néhány napot még a szállodában töltöttek.
A férfi meghosszabbította szabadságát, hogy az asszonnyal
együtt utazzon el.
Később sokat mulattak azon, hogy nem lettek ott egymáséi,
pedig mindkét szoba adott volt.
Később, otthon, annál inkább.
Morzsolták az éveket, segítve megtalálni egymás boldogságát,
együtt eloszlatni a korábbi évek félelmeit, begyógyítani
horzsolásait,
kisímítani ráncait, megnyugtatni a másikat felriadva rossz
álmaiból.
Most gondolt először arra,
hogy emlékképeiben mindig az első találkozáskori arca
jelenik meg.
Sosem a betegségtől meggyötört, sovány, sápadt arc.
Szerettek volna gyereket. Nem sikerült. Végül belenyugodtak.
Nem akarta a férfi kitenni az asszonyt szenvedéseknek.
Egymásnak éltek.
Csaknem minden évben jártak itt, egy-egy rövid hetet töltve
tavasszal vagy ősszel,
mikor csendesebb volt a környék.
A vele egyidős ősz pincér megismerte őket.
Most is, mikor egyedül jött. Látva a férfit, nem kérdezett
semmit.
Az örült a néma együttérzésnek.
Végzett a vacsorával.
Nem hagyott a tányéron semmit. Az asszony nem szerette. Most
is arra gondolt.
Az étterem csendes volt. Nem akart a bárba menni.
Maradt a leszedett asztalnál a dupla konyak és gondolatai
társaságában.
Az ital nem tompította, csak élesítette,
fájdalmasabbá tette azokat az emlékeket, amelyek felidézték
a betegséget,
az asszony szenvedéseit, elvesztését, a hirtelen rászakadó,
siralmas magányt.
A szépre akart gondolni.
Az együttes örömökre, a közös ünnepekre, utazásokra, a soha
el nem szürkült,az egyre szenvedélyesebb szeretkezésekre.
Örült, hogy most mindennél jobban sikerült ezeket magában
megjeleníteni.
Egyedül volt a teremben.
Az asztalok leszedve, a közelében világított a csillár.
Az ősz pincér türelmesen támasztotta a pultot.
A férfi, poharát a gyertyafénybe tartva, nézte a
borostyánszín italt.
Felhajtotta.
Menet közben még visszanézett.
A pincér leszedte asztalát, és két ujjával gondosan
elcsippentette a gyertyalángot.
