Móricz Zsigmond - Ami megérthetetlen

Kéz a kézben mentek az utcán, Valika és Pannika. Hazafelé mentek az iskolából. A kisutca sarkán el szoktak válni, s onnan Pannika ment a kisutcába, Valika meg a nagyutcába.
De most Valika nem eresztette el Pannika kezét, hanem húzta maga után.
- Na, gyere, na, gyere, nálunk fogsz ebédelni!
- Nem...
- A tanító néni megmondta, muszáj.
- De neem...
Valika nem törődött Pannikával, vitte magával. Erősebb volt, kövérebb és bátrabb. Pannika tudta, hogy a tanító néni megmondta Valikának, hogy kérje meg apukát, hogy adjanak enni egy kis szegény társnőnek, hát nem bánja, Pannikának, akivel úgyis jóban van. És mégsem akaródzott Pannikának, hogy elmenjen Valikával ebédelni. Nem tudta, miért, csak nem akaródzott.
Valika azonban tudta, hogy Pannika ma az övé, s nem engedte volna a világért se, hogy elszökjön tőle. Erősen fogta, húzta, vitte. Büszke volt, és alig várta, hogy a nagy vaskapun bemenjenek, akkor már Pannika nem tud megszökni.
- Anyuka, anyuka! - rohant előre, s kiabálta anyukájának: - Pannika ezután nálunk fog ebédelni húsvétig, a tanító néni mondta.
Az anyuka nevetett, és összecsókolta a kislányát. Nagyon boldog volt, hogy Valika ilyen kedves, aranyos és egészséges. És ilyen drágán tud csacsogni.
- A tanító néni mondta? No, az a tanító néni...
Még egyszer összecsókolta a kislányát, akkor megnézte azt a másik kislányt, akit magával hozott.
- Igaz ez, kislány?
De a kislány egy szót sem szólott, csak lesütötte a szemét, és a ruhája sarkát babrálta.
Valika azonban tovább lármázott:
- Mert ő szegény gyerek, és minden szegény gyereknek el kell menni valahova ebédelni. A tanító néni mondta.
Mindjárt le is kapcsolta a kis táskát a hátáról, s abból kikeresett egy levelet, amit a tanító néni küldött anyukának.
Anyuka elvette, elolvasta, s azt mondta:
- Na, jól van, kislány, akkor csak tedd le a holmidat te is kint az előszobában, aztán menjetek be a fürdőszobába, és jól mosd meg a kezedet. Te is mosd meg azt a kis maszatos praclidat - s ráveregetett a kislánya kezére, s aztán megcsókolgatta annak a maszatos kis kezét.
Beküldte őket a fürdőszobába, s megeresztette a csapot. A víz csorgott a fényes csőből, és anyuka a lavorba vett a vízből, azt letette egy nagyon szép kis fehér székre, s előbb a Valika kezét jól megmosta, újra összecsókolta most már a rózsaszínű kezecskét, s akkor azt mondta a kislánynak:
- Na, most te is mosd meg a kezedet, de jól!
És elment az ebédlőbe, hogy a szobalánynak megmondja, hogy még egy terítéket tegyen az asztalra. Aztán azt mondta a lánynak:
- Ugyan menjen, Rózsi, a fürdőszobába, s mossa meg annak a kislánynak a kezét, de jól! A nagyságos úr nagyon kényes arra, hogy a gyerekek az asztalnál tiszta kézzel üljenek.
Rózsi bement a fürdőszobába. Jó volt, hogy bement, mert a Pannika még most se dugta bele a kezét a lavorba. De ő megfogta a kislányt, s jó erősen megmosta a kezét, az arcát is jól megmosta, s aztán kivette a hajából a saját fésűjét, s azzal meg is fésülte.
- Na - mondta megelégedetten.
Most Valika és Pannika visszamertek az ebédlőbe. Éppen jókor, mert jött a nagyságos úr, s mindjárt azt kérdezte:
- Ki ez a kislány?
Valika a nyakába ugrott az apukájának, s azt mondta:
- Nálunk fog ebédelni húsvétig mindennap!
- Ejha!
- A tanító néni mondta.
Anyuka röviden elmagyarázta a dolgot, és megmutatta a levelet. Pannika ezalatt ott állott, lesütött fejjel, és várt.
- Na, hogy hívnak, kislány? - mondta csöndesen az apuka.
- Pannika - kiáltotta Valika.
- Nem tőled kérdeztem - mondta apuka.
- Mondd csak meg szépen.
- Pannika - mondta erre Pannika.
- Nagyon jó. Hát apádat hogy hívják?
- Édesapámnak - mondta Pannika.
- Te úgy hívod, de más hogy hívja?
- Kendnek - mondta Pannika.
- Más nevét nem tudod?... Varga János?... Vagy Kovács Mihály?... Csak van valami neve. No! Mi a másik neve?
- Nem tudom.
- Ejnye, a te apád még arra se tudott megtanítani... Hát téged hogy hívnak? - fordult a kislányához.
- Valika - felelte Valika.
- Jó, jó, hát engem hogy hívnak?
- Apukának.
- Aj, de szamár vagy, kis csacsi! Hát mások hogy hívnak engem?
- Nagyságos úrnak.
- Ajaj, te is ettől tanulsz már... Mondom, hogy nem jó ez a közös iskola. Elbutítja az ilyen kis gyereket. Hát most gyerünk ebédelni, mert éhes vagyok.
Leültek az asztalhoz. Valika a helyére ült, Pannikának egy székre a szobalány párnát tett, és arra ültette fel, s nevetett rajta.
Az asztalra fehér abrosz volt terítve, s fehér tányérok voltak, és fehér tál a középen. Minden tányéron aranykarika volt belül, de Pannika tányérján nem volt aranykarika, de az is szép volt azért.
Anyuka szedett Valikának, azután szedett apukának, azután szedett saját magának, azután szedett Pannikának is.
- Szereted a levest? - kérdezte tőle, de Pannika nem felelt.
Mikor apuka megette a levesét, azt kérdezte Valikától:
- Hát igazán nem tudod a nevemet?
- Doktor Vadkerti Antal - mondta Valika.
- Na, látod, mindenkinek van neve. Minden embernek, de ez a te barátnőd, ez nem tudja az apja nevét se.
Pannika lehajtotta a fejét.
Leves utáni húst ettek mártással. Az anyuka felvágta a húst apró darabkákra, s a Pannikáét is felvágta, és azt mondta neki:
- Villával kell enni.
Pannika nézte a villát, s megpróbált vele enni, de a hús nem akart megállni rajta.
- Hadd egye csak kanállal, ahogy ő szokta - mondta apuka.
Így Pannika már könnyebben meg tudta enni a húst és a mártást. Kenyeret is aprított bele, de amikor ezen Valika nagyot nevetett, akkor elpirosodott, és újra lesütötte a fejét.
Azután tésztát kaptak. Szép, fehér tésztát, kövér túró volt rajta. Pannikának megengedték, hogy ezt is kanállal egye.
- De azután meg kell tanulnod, hogy kell enni! Látod, Valika milyen szépen eszik.
Mikor az ebédtől felállottak, apuka azt mondta:
- No, kislány, most eredj szépen haza, és mondd meg apádnak, hogy jöjjön el, mert beszélni akarok vele.
Pannika abban a percben kereste a felsőruháját, felvette és ment.
- Megállj csak, hát köszönni is kell! Szépen meg kell köszönni az ebédet, és aztán, mikor az ember elmegy valahonnan, akkor köszön szépen mindenkinek...
De Pannika csak állott, s nem szólott semmit.
- No, majd megtanulja - mondta az apuka. - Húsvétig lesz ideje megtanulni.
Ezt az apuka nagyon szépen mondta, s nevetett is, nem haragudott, de azért Pannika csak újra lehajtotta a fejét, és elment.
Valikát nem engedték ki, hogy meg ne fázzon.
- Aztán megmondd apádnak, hogy rögtön jöjjön el, mert munkát akarok adni neki.
Apuka akkor lefeküdt, s egy óráig aludt, mikor felébredt, már itt is volt az ember. Kiment hozzá a tornácra.
Egy olyan szegény napszámosember állott a tornácon, nagyon rongyos ruhában, s várt. Mikor a nagyságos úr kilépett a tornácra, levette a kalapját, s úgy állott előtte. A nagyságos úr nagy, kövér ember volt, a másik, az kicsi volt, sovány és rossz arcú.
- Hogy híjják kendet?
- Takaró János.
- Jól van... Hát a kislánya itt fog nálunk ebédelni húsvétig mindennap. Megértette?
Az ember nem szólott, csak megbillentette a fejét.
- Ha jól viseli magát, megkapja a kislányom levetett ruháját és cipőjét. Mindent kap, ami neki kell, csak jól viselje magát. Kend miből él?
- Munkanélküli vagyok.
- Mióta?
- Aratástul óta.
A nagyságos úr nézte s hallgatott. Az ember is hallgatott, s a kalapját a kezében tartotta.
- Akkor mibül él?
Az ember megrántotta a vállát, s tovább hallgatott.
- Hány gyereke van?
- Hat.
- Hat?!... Hm... Hogy mer maga hat gyereket vállalni, ha nem tud nekik keresni? No, mindegy... Hát nézze csak, barátom, a lányát elvállalom. Húsvétig mindennap hazajön a kislányommal, és nem kell érte semmit se fizetni, érti?... De én nem akarom, hogy maga úgy érezze, hogy ingyen tartom, hát valamit fog érte csinálni. Ott van a favágító szín... - és megmutatta az udvar hátuljában a színt. - Menjen oda, és vágjon fát. Vág egy kis fát, és rendben van a dolog.
Ezzel megfordult, és bement a házba.
Az ember is megfordult, feltette a kalapját, és elment az udvaron keresztül, az eltakarított hóban a színig, s megkereste a fejszét. Hozzáfogott fát hasogatni. Két óráig vágta a fát, s akkor elment. Nem szólott senkinek, csak Rózsi, a szobalány jött be alkonyat felé, s mondta, hogy az ember már elment.
- Nem baj - mondta a nagyságos úr -, ha elment, elment, pedig adni akartam neki egy pohár pálinkát.
Másnap a kislány nem ment iskolába, s nem jött ebédelni Valikával.
Valika sírt, hogy nincs Pannika.
- Majd eljön holnap.
De Pannika nem jött többet.
Pár nap múlva el is felejtették.
De egy napon a nagyságos úr a városháza előtt meglátta s megismerte az embert. Ott állott a munkanélküliek közt, és sötéten nézett. Megszólította:
- Kend az a Takaró János?
- Én.
- Hát hol a kislánya? Miért nem jön ebédelni?
Az ember nem felelt, csak hallgatott. Sok sürgetésre aztán vadul és mogorván azt mondta:
- Nem szeretem én, hogy azt firtassák, hogy a szegény mibül él.
A nagyságos úr csodálkozva nézett rá, s csak annyit mondott:
- Megérthetetlen. Hát nem sajnálja, hogy a kislánya koplal és éhezik? Hogy micsoda emberek maguk, az megérthetetlen!
Az ember nem válaszolt, csak elfordult, és mogorván nézett maga elé.