BEMUTATKOZÁS

Sok szeretettel köszöntöm az idelátogatókat! Blogomat újra nyitottam és folyamatosan töltögetem, amennyire a munkám és a családom mellett időm engedi.
Tartalmát tekintve próbálok belevinni mindenből egy keveset.
Érdeklődési köröm elég sokirányú, sok mindent szeretek kipróbálni. Vonzódom a természethez, képeimet leginkább ebben az irányban szerkesztgetem.
Remélem, jól fogod majd érezni Magad és megtisztelsz még a látogatásoddal!
Baráti üdvözlettel: Erzsi

Köszöntő






2015. május 26., kedd

Amíg nem késő.



„21 év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy mozira. Majd hozzátette:
"Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret, és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek..."
És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt, mint az Édesanyám, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára meg esetleg egy moziba utána...
"Mi történt, jól vagy, minden rendben?” - kérdezte aggódva.
Talán nem is csodálom, viszonylag későn este hívtam és ez a meghívás eléggé váratlan is volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még.
"Semmi baj nem történt, csak gondoltam jó lenne egyet vacsorázni, beszélgetni.” válaszoltam. "Csak te és én". ..Majd egy kis néma csönd után rávágta, hogy "Nagyon szeretném, ez nem is kérdés".
Azon a pénteken, ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, mint egy angyal. „Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” szólt egyből, ahogy beült az autóba. "Alig várják, hogy meséljek mi volt a találkánkon.” Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén állt az oldalamon, mint, ahogy egy igazi anyának kell.
Miután leültünk, elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. „Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked, amikor kicsi voltál.” - mondta, majd a tekintetében látszódott is, hogy elmerengett ezeken a régi szép időkön. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt.
Lényegében átbeszéltük kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei stb. tehát jól elnyúlt, sőt olyannyira, hogy le is késtük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz ezt mondta: „Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis ha megengeded, hogy a vendégem légy kisfiam.” Mondtam legyen, semmi gond.
„Milyen volt a randi?” - kérdezte a feleségem, mikor hazaértem. „Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” - válaszoltam neki lelkesen.
Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: "Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy már ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este!
" Szeretlek fiam!”
Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: "Szeretlek” és azt a másikat akkor szeressük, amikor lehet, amikor velünk van. Semmi más az életben nincs olyan fontos, mint a családunk. Szánjunk rá elég időt és ezt akkor tegyük, amikor lehet, ne akkor, amikor már esetleg késő..."

2015. április 12., vasárnap

Az utolsó út.



Egy New York-i taxis igaz története egy utolsó útjára induló idős néniről:
"Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok.
De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem."
Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
-Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
- Vannak más utasaim is. – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.
És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el"...

2015. február 12., csütörtök

Valentin nap elé



Gyertyaláng.....
A szálloda étterme csendes volt. Néhány asztalnál vendégek ültek, vacsoráztak.
A pultnál két pincér állt szolgálatkészen.
A bárból halk zene szűrődött a súlyos, függönnyel takart, széles ajtó nyílásán át.
A férfi néhány lépés után körülnézett, megfelelő asztalt keresett.
Ritkán ült ugyanarra a helyre. Kétszemélyest választott.
Ismerős, ősz hajú pincér lépett hozzá. Felvette a rendelést.
A férfi intésére otthagyta a második terítéket, majd visszatért,
fehér szegfűre cserélte a vázában lévő rózsaszín virágot,
és meggyújtotta a gyertyát az asztalon. 
Rendkívüli volt, hogy vacsora előtt pezsgőt kért.
Az alkalom is, amiért a gyöngyöző italt felemelte, a fény felé tartotta,
és a pohár vékony falán át hagyta, hogy az emlékképek megjelenjenek. 
Sokáig nem engedte, erőszakkal próbálta magától távol tartani azokat.
Nem voltak igazán fiatalok, amikor évekkel ezelőtt itt találkoztak.
Mindketten túl a nagy csalódásokon, alig gyógyult sebek forradásaival teletűzdelve,
félve az újaktól, remélve a szép meglelését. 
Amikor magára maradt a kihozott étellel, eszébe jutott,
hogy annak idején ugyanezt kérték.
Nehezen fogott hozzá.
Csak nézte a megjelenő kedves, szelíden mosolygó arcot,
a félénken felrebbenő pillákat, a szürkéskék szemeket.
Néhány napot még a szállodában töltöttek.
A férfi meghosszabbította szabadságát, hogy az asszonnyal együtt utazzon el.
Később sokat mulattak azon, hogy nem lettek ott egymáséi,
pedig mindkét szoba adott volt.
Később, otthon, annál inkább.
Morzsolták az éveket, segítve megtalálni egymás boldogságát,
együtt eloszlatni a korábbi évek félelmeit, begyógyítani horzsolásait,
kisímítani ráncait, megnyugtatni a másikat felriadva rossz álmaiból. 
Most gondolt először arra,
hogy emlékképeiben mindig az első találkozáskori arca jelenik meg.
Sosem a betegségtől meggyötört, sovány, sápadt arc.
Szerettek volna gyereket. Nem sikerült. Végül belenyugodtak.
Nem akarta a férfi kitenni az asszonyt szenvedéseknek.
Egymásnak éltek.
Csaknem minden évben jártak itt, egy-egy rövid hetet töltve tavasszal vagy ősszel,
mikor csendesebb volt a környék.
A vele egyidős ősz pincér megismerte őket. 
Most is, mikor egyedül jött. Látva a férfit, nem kérdezett semmit.
Az örült a néma együttérzésnek.
Végzett a vacsorával.
Nem hagyott a tányéron semmit. Az asszony nem szerette. Most is arra gondolt.
Az étterem csendes volt. Nem akart a bárba menni.
Maradt a leszedett asztalnál a dupla konyak és gondolatai társaságában.
Az ital nem tompította, csak élesítette,
fájdalmasabbá tette azokat az emlékeket, amelyek felidézték a betegséget,
az asszony szenvedéseit, elvesztését, a hirtelen rászakadó, siralmas magányt. 
A szépre akart gondolni.
Az együttes örömökre, a közös ünnepekre, utazásokra, a soha el nem szürkült,az egyre szenvedélyesebb szeretkezésekre.
Örült, hogy most mindennél jobban sikerült ezeket magában megjeleníteni. 
Egyedül volt a teremben.
Az asztalok leszedve, a közelében világított a csillár.
Az ősz pincér türelmesen támasztotta a pultot. 
A férfi, poharát a gyertyafénybe tartva, nézte a borostyánszín italt.
Felhajtotta.
Menet közben még visszanézett.
A pincér leszedte asztalát, és két ujjával gondosan elcsippentette a gyertyalángot.
                                                


2014. június 21., szombat

József Attila - Csoszogi, az öreg suszter




Csoszogi, az öreg suszter, ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki, h azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt, tükrös szélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegényember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, és lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyek keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták és megkérdezték tőle, hogy s mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván, az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetes, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogi, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a szövetje. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel; szára vége ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyermek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk.
Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni és akkor tart még.
– Hol az a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter, hallgatott és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarabb.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mingyárt levetem – lélegzett fel a gyerek.
Azzal úgy állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni.
– De a mama mondta, hogy csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött; amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!
A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziban ment a mama, hanem az Újpesti moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben fél szemével oda-oda pislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre. Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknének a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van, meg egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán, ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú, örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten rebegte:
– Köszönöm!
És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadta markába. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiókjából ragadós pénztárcáját, beléejtette, majd darabonként olvasva, lassan, gondolkozva, gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyerek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Kipirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyerekre. Egy feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te mag így herdálod el a keresetit! Semmirevaló kölyök! Fogd mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítalak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

2014. június 17., kedd

Móricz Zsigmond - A nehéz kétgarasos



 
A Balázs bácsi arany óraláncán egy régi, vörösre kopott, vaskos négykrajcáros fityegett. Vajon miért viseli azt az ormótlan jószágot, ezt a kétgarasost Balázs bácsi? Sokszor töprengtünk rajta gyerekésszel. Egy szép nyári estén a lugasban, mikor nagyon is bizalmas volt hozzánk, letelepedtünk körülötte, ki székre, ki kőre, ki a füves párkányra, és mesélt:
– Hej, gyerekek, a ti Balázs bátyátok édesapjának nem volt ám arany óralánca, amelyről csak így hiúságból csüggjön egy rézgaras. De még a zsebében se sok négykrajcáros csörömpölt. Pedig lett volna szükség rá, mert mindennap tíz gyerek kért enni az asztalnál. Szegény mesterember volt az én apám, tisztességes asztalosmester. Sokat dolgozott, keveset keresett. Nem is jártunk kackiásan, mezítláb szaladgáltunk nyaranta a jó meleg porban. Én bizony, mi tűrés-tagadás, nem voltam megelégedve a sorsommal. Roppant szerettem volna legalább egyszer egy krajcárra szert tenni, hogy azt vehessek rajta, amit akarok. Gondoltam magamban: rögtön vennék piros nyelű bicskát, tarka falovat, bőrlabdát és egy marék cukrot. Ezekre vágytam abban az időben, és azt hittem, hogy ha egy krajcárt lelnék, mind megvehetném rajta.
De nem kedvezett a szerencse. A mi kis falunkban, úgy látszik, senkinek sem volt elveszteni való krajcárja, legalább én nem találtam egyet sem.
Hanem egyszer nagy dolog történt. Édesapám egy zsebkendő pénzt hozott haza. Valami nagy fizetést kapott meg, éspedig csupa négykrajcárosban. Kiöntötte az asztalra. Még ma is látom, milyen nagy rakás volt. Száznyolcvanhárom összesen. Aki ért a szorzáshoz, kiszámíthatja, mennyi ez. Én csak annyit tudok, hogy sok volt. Emlékszem édesapám, édesanyám nevető arcára. A testvéreim nem voltak odahaza, ezért megengedte most az egyszer édesapám, hogy a pénzzel játsszam. Szétraktam egymás mellé, beborítva vele az asztalt. Hosszú sorokban állítottam fel egymással szembe, mintha katonák volnának, csillagot, falut, tornyot csináltam belőlük.
Végre rám szólt édesapám, hogy seperjem egy zacskóba mind. Bele is raktam, hanem az utolsó darab a markomban maradt, onnan a zsebembe csúszott… Elgondoltam, hogy istenem, ha ezt az egyet is beteszem, azzal már az a nagy rakás nem lesz nagyobb, én meg milyen gazdaggá lehetnék ezzel az eggyel. Azzal a zacskót bekötöttem, átadtam az apámnak, és kisuhantam az ajtón. Egyenesen a boltba vágtattam. Az úton folyvást rajta tartottam a kezem a zsebemen, és egyre tapogattam. A boltban sokan voltak, és én félreállottam, hogy míg várakoznom kell, kiválasztom, amit akarok. Csak a mesebeli bőség szarujában lehet ennyiféle mindenféle jó dolog…! A boltosné egy összetöpörödött, vén anyóka volt. Az volt a szokása, hogy furcsa, szomorú éneklő hangon mondogatta folyvást, hogy kinek mit ád. Patakné sót vett hét krajcárért. A boltosné pedig fújdogálta:
– Hét krajcárért sót… hét krajcárért sót… hét krajcárért sóóót…
Mikor végre kiadta a kezéből, sorra került Lábos Pista. Ez két krajcárért pipaszárat akart. A boltosné rákezdte:
– Két krajcárért pipaszárat... két krajcárért pipaszárat… Nagy sokára került így rám a sor. Míg várakoztam, azalatt csuda történt. A négykrajcáros a markomban eleinte csak meghúzta magát – hanem aztán elkezdett roppant nehéz lenni. Minél tovább gondolkoztam, az arcom annál jobban égett, s annál nehezebb lett a kétgarasos. Már fájt a kezem, a karom, a vállam, a hátam, a fejem, de kivált a szívem.
Végre rám került volna a sor. Már csak egy leány volt előttem. Hanem akkor aztán úgy megijedtem, hogy uzsgyé! – ki a boltból. Meg se álltam hazáig. Berontottam a szobába, odarohantam édesapámhoz, és sírva tettem a tenyerébe a borzasztóan nehéz kétgarasost. Nem tudtam egy szót se szólni, de ő kitalált mindent.
– Miért hoztad vissza? – kérdezte komolyan.
– Mert nagyon nehéz… – zokogtam.
Ekkor aztán így szólt hozzám az édesapám:
– Ez a kétgarasos a tied lesz, őrizd meg, és emlékezzél a mai napra, és jusson eszedbe, hogy milyen nehéz az ilyen kétgarasos!
Hát, fiaim – végezte beszédét Balázs bácsi –, így jutott hozzám a kétgarasos, hogy örökre nyomja a lelkemet. Megmutatta a becsületes, szorgalmas élet ösvényét, amin haladtam