Móra Ferenc - Nagyapó

Bizony, már magam is öregszem, és még mindig emlékszem a jó nagy­apóra. Pedig akkor még kisgyermek voltam.
Nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is igen járkált, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokon a kályha mellett üldögélt. Sehogy sem tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért tőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Ha elszendergett, mindenki lábujjhegyen járt, suttogva beszélt. Egyszer, mikor édesapám azt kérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ki is mondtam, ami a szívemen volt:
– Nagyapó szeretnék lenni!
– Ugyan miért?
– Mert ő semmit sem dolgozik, mégis mindenki kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám:
– Hát aztán, te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
– Én nem tudom – mondtam egy kicsit megszeppenve –, de édesapám azt szokta mondani: aki nem dolgozik, ne is egyék.
Aznap délben nekem nem terítettek. Rózsás kis tányérom, madaras kis poharam nem volt az asztalon.
– Hát én? – kérdeztem ijedten.
– Te nem kapsz ebédet – kanalazta édesapám a levesét. – Aki nem dolgozik, ne is egyék!
– De én még nem tudok dolgozni! – borultam sírva az asztalra.
– Nagyapó pedig már nem tud dolgozni – simogatta meg apám a ha­jamat. – Belátod már, buksi, milyen oktalanságot beszéltél?
Elszégyelltem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megölelhessem nagyapót, és bocsánatot kérjek tőle.