Minden kedves látogatómnak sok szeretettel kívánok sikerekben gazdag, eredményes, békés, boldog új évet!

Minden kedves látogatómnak 

sok szeretettel kívánok nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket!

Móra Ferenc - A csaló

A csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam:
- Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek.
A Pétereket a körte se szédítette meg. Pedig akkora körte volt, hogy négy Péter is beleharap­hatott volna egyszerre az aprajából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját.
- Hát nem itt van az a bizonyos csaló Péter? - kérdeztem a tanító úrtól.
- Dehogynem - mosolyog a tanító úr -, csak nem jól tetszett föltenni a kérdést. Pétörök, fölállni!
Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű valamennyi.
- Melyik ezek közül most már az én Pétöröm?
- Ez ni - mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. - Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen.
- Deák Pétör.
Mintha a magam gyerekhangja csendült volna vissza negyvenegynéhány omladék esztendő elejéről. Amúgy is formázza Pétör a magam kisiskolás korát. Éppen olyan tatárképű, éppen olyan fésűt nem álló bozontú, no meg éppen olyan rongyoskás. Ha összemelegszünk, lehet, hogy le is fényképeztetem, s kielégítem a képével azokat a jó lelkeket, akik ifjúkori ábrázatom után érdeklődnek.
- Aztán tudsz-e olvasni valami szépet, Pétör?
- Tudok.
- No, akkor olvass!
- De mit olvassak?
- Hát az olvasókönyvedet.
- Az ám, ha vóna!
- No, kérd el a szomszédodét, és nyisd föl akárhol - segíti ki a tanító úr.
Pétör szót fogad, s éppen arra az olvasmányra nyit, amelyik a világháborúról szól. Borzasztó szép olvasmány, nyolc- és kilencéves gyermekek örömére szerkesztve, így kezdődik:
"Alig pergett le ezer év az idők rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. I. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes világháború."
Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mondat, amiből szemmel láthatóan csak az idők rokkája tetszett neki, mert azt háromszor is elölről kezdte. De azért végigküzdötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt.
- No, most csukd be a könyvet - vezényelt a tanító úr. - El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam?
Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a tanító úr karját.
- Kedves barátom uram, hiszen én sem tudnám elmondani, de még tán az se, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátravaló, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmányát. Hanem majd mást kérdezek én ettől a híres Pétörtől. Azt mondd meg nekem, pajtás, tudod-e ki volt az az első Ferenc József!
- Igenis, tudom.
- Mondjad, no!
- A Ferenc Jóska.
- Jól van, Pétör. Ugye, megvan a képe otthon nálatok?
- Mög. Az édösapám apja, aki vót, annak az obsitos levelin.
- Megállj Pétör, látom, hogy ügyes gyerek vagy. Most még csak azt kérdezem tőled, hogy mért mondod Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek.
Pétör egyet szippant, és egyet nyel. Aztán még egyszer szippant, de most már nem nyel hozzá. Kivágja lelkesen, milyen elhatározásra jutott. Mégpedig teljes mondatban, ahogy a pedagógiai becsület kívánja:
- Azért mondom Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek, mert a legelső magyar ember a király.
Pétör ezt fölszegzett fejjel mondja, az orra hegyén is látszik, hogy igen meg van elégedve magával, a tanító úr azonban kicsit zavartan mosolyog.
- Igen, tetszik tudni, ez mint jelmondat vastag betűkkel van nyomtatva az olvasókönyvben.
A tanító úr azonban nem hagyja magát, se Pétört. Mindenáron ki akarja belőle szikráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítőbb köszörűkő? Persze, hogy a nyelvtan. Pétörnek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat termelni.
- Mondj hamar valami időhatározó mondatot!
Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét, és ott megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem lehet rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt:
- Kutya hideg van odakint.
Ez olyan szabályos időhatározás, mintha az esőcsináló intézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza lehet. De nekem is igazam van a magam szempontjából, mikor odanyomom a nagy körtét Pétör markába. Mert én csak arról akartam meggyőződni, hogy csakugyan létezik-e az a Pétör, akiről hallottam egy történetet, amelyik egészen olyan, mintha én találtam volna ki. Azt én nem bánom, hogy Pétör egyelőre másképp határozza meg az időt, mint az Akadémia nyelvtudományi osztálya. Beérem annyival is, hogy Pétör van, és Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeztetett és szabatott tudomány.
Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon is szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édesszülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úrigyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt a kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt, vörös kis ujjacskák egyszerre fölmelegednek rajta.
No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítőjelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Péterből a tej miatt lett Pétör, a csaló.
A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínen. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal.
Egyszerre aztán Pétör elvész, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron.
Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja ki a csészikéből az utolsó csöppeket.
A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.
Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.
Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe. Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, felül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.
- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.
Pétör - szégyen, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle.
- Marika.
- Húgod?
- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérteni, osz itt várja meg, míg hozom a tejet.
Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjük sírását, míg az ő könnye is ki nem csordult.
- Hány nap csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.
- Öt - mutogatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.
Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésben, mint a vészteljes és végzetterhes világháború összes nagy hadvezéreiben.
Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.

Hans Christian Andersen - A Hókirálynő

Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt, csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az ember.
Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.
Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egymáshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.
- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.
- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.
- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.
- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.
- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.
- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.
De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.
Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.
Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.
Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a virág.
Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:
- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.
- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.
- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.
- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda, s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.
Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet, kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyásoknak való; ha a nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!
Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.
Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.
- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! - mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.
Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.
Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.
Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.
- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.
- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.
- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.
- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál.
Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.

Manók - babák

Babák - tündérek

Rózsákkal - pps

Letöltés

Gyermeknapra...

Gyermeki


Töröld le most
A gyermeki könnyet
Bűn az a csillám
Egy angyal arcán
Vidd messze innen
Boldog kell legyen
Homokozóban
Vad Kánaán
Szaladj most messze
Vidd el e verset
Hallja meg minden
Felnőtt ki él
Gyermeki könnyek
Oly ijesztőek
Mosoly az arcra
Ez itt a cél
Gyöngyöző kacaj
Csintalan vigyor
Aprócska kezek
Vidám játéka
Felnőtté válás
Szép éveinek
Legszebb magasztos
Ajándéka.

/ J. P. /

Zenedoboz - Válogatás - pps - GYŰJTEMÉNY

Letöltés

Pünkösd története, hagyományai, népszokásai.

A pünkösd a húsvét utáni 7. vasárnapon és hétfőn tartott keresztény ünnep, amelyen a kereszténység a Szentlélek kiáradásának emlékét ünnepli meg. A Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, áradása; ez a kiáradás. A Szentlélek (görögül pneuma, latinul Spiritus Sanctus) ezen a napon áradt ki Jézus tanítványaira, az apostolokra, és ezzel a napot új tartalommal töltötte meg a keresztények számára.

Eredete az ószövetségi zsidó ünnep, héber nyelven Sávuót, a törvényadás (tóra adásának) emléknapja és az új kenyér ünnepe. Szentírásból ismert Húsvét után az ötvenedik napon tartják. Így pünkösdvasárnap (a nyugati kereszténységben) legkorábbi lehetséges dátuma: május 10., a legkésőbbi pedig június 13. Görög nevének (πεντηκοστή, pentékoszté) a jelentése is 50, a magyar pünkösd szó ebből származik. Hasonlóan a húsvéthoz, egész héten át tart, de csak két nap nyilvános ünnep. Bár pünkösdöt ünnepként csak a II. században említik ókori keresztény írók (Tertullianus, Órigenész), ünneplése egyidős az egyházzal, tehát az apostolok idejéből való. A bérmálás szentségét hagyományosan pünkösd ünnepétől kezdve szokás kiszolgáltatni a római katolikus egyházban. Az ünnepről május hónapot pünkösd havának is nevezik.

Népszokások
A magyar kultúrában több szokás kötődik a pünkösdhöz. Több elemük a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Visszavezethető a római floráliákra: a floráliák olyan tavaszt köszöntő ünnepi alkalmak voltak, amikor Flora istennőt, a növényvilág és a virágok (tágabb értelemben a termékenység) istennőjét köszöntötték. Az istennő görög nevén Khlóris, azaz Zöldellő, Viruló.

Májusfa
A magyar nyelvterület nagy részén hagyományosan a május elsejére virradó éjszaka állítottak májusfát. Másik jeles alkalma pünkösd volt. A május elsején állított fákat sokfelé pünkösdkor bontották le. A májusfa, a zöld ág a természet megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. A májusfát csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés volt. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal is díszítették. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát, de egyes területeken a legények a rokon lányoknak is állítottak fát. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, és táncmulatság kísérte.

Pünkösdi király
Az évelő pünkösdi rózsa vagy kerti bazsarózsa a föld alatt gyöktörzset fejleszt, amelyből 40-80 cm magas fényes, összetett levelek és mélybordó, piros, rózsaszínű vagy fehér, illatos virágok fejlődnek. A középkor óta ismert szokás, ekkor ügyességi versenyen (tuskócipelés, karikába dobás) kiválasztották a megfelelő legényt, aki később a többieket vezethette, továbbá a pünkösdi király minden lakodalomba, mulatságra, ünnepségre hivatalos volt, a kocsmákban ingyen ihatott, a fogyasztását a közösség fizette ki később. Ez a tisztség egy hétig, de akár egy évig is tartott. Gyakran ez alkalomból avatták fel a legényeket, akik ezentúl udvarolhattak, kocsmázhattak.

Tavaszköszöntés
Már kora hajnalban az ablakokba, vagy a ház kerítés-lécei közé tűznek zöld ágakat, virágokat (bodzát, pünkösdi rózsát, jázmint) azért, hogy nehogy belecsapjon a házba a villám. Néhol a lányos házakra tettek ki zöld ágakat.

Pünkösdi királynéjárás
Eredetileg 4 nagyobb lány (később több) körbevisz a faluban egy ötödiket. Ő a legkisebb, a legszebb. Énekelnek, és jókívánságokat ismételgetnek. Megálltak az udvarokon, majd a pünkösdi királyné feje fölé kendőt feszítettek ki, vagy letakarták őt fátyollal. Énekeltek, közben körbejárták a királynét, a végén pedig felemelték, s termékenységvarázsló mondókákat mondtak. Az énekek és a mondókák végén ajándékot kaptak. A Dunántúlon jellemző termékenységvarázslással összekötött szokás később adománygyűjtéssel párosult.

Pünkösdölés
Ekkor pünkösdi király és királyné párost a kíséretével jelenítettek meg, de volt, ahol lakodalmi menetet menyasszonnyal és vőlegénnyel. Ez a szokás hasonló a pünkösdi királynéjáráshoz, de ez elsősorban adománygyűjtésre szolgált. A gyerekek, vagy fiatalok csapata énekelve, táncolva végigjárta a falut, s adományt gyűjtött.

Törökbasázás, borzakirály, rabjárás
Nyugat-Magyarország egyes vidékein voltak jellemzőek pünkösdkor. Egy kisfiút szalmával kitömött nadrágba öltöztettek társai, török basát utánozva. Házról házra kísérték, az udvarokon pedig pálcával ütötték, hogy ugráljon. Pénzt és tojást kaptak cserébe. A pünkösdi rabjárók szintén fiúk, akik a lábuknál összeláncolva mennek a lányokhoz körbe a faluban, azzal a kéréssel, hogy „Segéljék ezeket a szegény katonarabokat.” Persze, ők is ajándékokkal térnek haza. A borzajárás során körbekísérnek a falun egy fiút, akin bodzából készített köpeny van. Házról házra járnak.

Csíksomlyói búcsú
Zarándokok tömege a csíksomlyói búcsú helyszínén Az egyik legfontosabb magyar Mária-kegyhely Csíksomlyón található. A csíksomlyói búcsú hagyománya a 15. századból maradt fenn az első írásos emlék, amely beszámol a pünkösdi zarándoklatról. A katolikus hívek pünkösdszombatra érkeztek meg a csíksomlyói kegytemplomhoz, majd mise után felvonultak a két Somlyó-hegy közé. A népszokás ma is élő hagyomány, a csíksomlyói búcsú a magyarság egyetemes találkozóhelyévé nőtte ki magát.

A hálátlan szerep

Emlékszel arra a pillanatra, mit éreztél, amikor közölték veled, hogy új életet hordasz magadban? Vigyáztál, hogy fel ne fázz, hogy jól tápláld magzatod, hogy nagyot ne emelj. Vártad a percet, a szülés percét, amitől féltél is, hisz nem tudtad, még mi az. Amikor végre meghallottad a sírását, amikor először láttad, mi 9 hónapig titok volt neked. Hogy gyönyörű, formás, egészséges és Ő a tied! A te első, féltve őrzött és várva-várt gyermeked. A nehéz, fáradt éjszakák, amiket ébren mellette töltöttél. Az aggódás, ha beteg volt, a csöppnyi gyermek kiszolgáltatottsága. Az első mosoly, mit feléd küldött, az első hangok és értelmes szavak, az első bizonytalan és egyre stabilabb lépések. Mindig vele és mellette voltál. Tőled lett az értelem benne, te vitted a világ felé. Te adtál neki életet, biztonságot. Te vitted az óvodába, te kísérted el az iskolapadig. Hányszor kínlódtál vele a házi feladat megírása miatt. Vele tanultad a verset. Tőled sok-sok kérdésre választ kapott. Gondoskodásod közepette észre sem vetted, hogy apró gyermek elérte a makacs, önfejű és akaratos kamaszkort. Amikor már nem gyerek többé, de a felnőtté válás ideje még várat magára. Amikor már nem hozzád fordul a gondjával, más társat talál. Amikor téged már becsap, meglop és kihasznál! Bajt bajra halmoz, mert azt hiszi így jó, így felnőttes.
Amikor a háttérben már más irányítja. ,,Diákszerelem” – mondanád te, de ők ezt már nem így érzik! Két kamasz kitörése a karnyújtásnyira lévő felnőttkor felé. Makacs, konok akaratuk szembeszáll veled, az életelveddel, a te anyai szíveddel és megfontoltságoddal. Hiszik a boldogságukat; bíznak, hogy együtt túlélnek mindent. Összetartanak és összetartoznak, te nem tudod megállítani őket. Kevés vagy. Kevés a szó, kevés az érv! Fejet hajtasz, beletörődsz. Ők akarták.
Az akarat jó és szép dolog, de a kitartásuk vajon mekkora? Meddig tartanak ki egymás mellett az élet nehézségeivel szemben? Két fiatal, akik elindultak az élet felé; egyedül akartak maradni egymással. Te már nem tudod visszafordítani a dolgokat, de fáj neked, mi történt. Mélyen lerombolva, lesújtva és megalázva érzed magad. Lelkiismereted tiszta, hisz megtetted, amit kellett! Bele kell törődnöd, hogy nincs rád szüksége! Tud járni egyedül. De ezek a lépések a te kezed nélkül lehet, hogy elbizonytalanodnak még. Ott leszel vajon, ha arra bukik? Felsegíted majd? Hisz Ő eldobott téged, kevés voltál már neki!
Félre tudod majd tenni a megcsorbított anyaságod romjait? Mit érzel most belül? Érzed-e azt, hogy hiábavaló volt minden, amit érte vállaltál? Fáj-e, hogy nem így kellett volna elmennie? Keserű-e a pirula, amit lenyelettek veled? Nem kellett volna-e néha szigorúbb anyának lenni, megtiltani dolgokat? Vajon akkor hogyan történt volna? Vajon hol rontottad el és egyáltalán te voltál az, aki ezt a dolgot elrontotta? Mikor gyógyulnak be a sebek, amiket életed első gyermeke okozott neked? Elhagyva szülői házat, iskolát és mindent, amit te adtál neki. Eszébe jutnak-e majd a szavaid, amiket utolsó este intéztél hozzá? Bizonyosságát adja-e majd a sors, hogy a kamasz tévedett? Elébed áll-e majd egyszer, hogy elismerje: - Igazad volt, anyám!
Vajon valóban olyan hálátlan szerepnek érzed majd életed végéig anyaságodat? Vagy a sors majd egyszer igazolja, hogy minden szenvedéseddel együtt a legnemesebb dolog a földön, hogy anya vagy!? Nemes lelkű, odaadó és megbocsátó lény, akit igenis érdemes volt anyának nevezni. És akinek végső soron nem is olyan hálátlan a szerep.
Talán az idő sok mindenben segít. Talán majd fájdalmad enyhítésére is gyógyírt talál!
 Most mindent elvettek tőled, most megbukott a darab, amelyben te játszottad az anyát!

A díj további sorsa

Kedves kötelességemnek eleget teszek és általam igen nagyra becsült embereknek továbbítom e megtisztelő díjamat, amivel M J nagyon kedvesen megajándékozott! Blogja igényesen összeállított és humorral fűszerezett történetek kincses tárháza. Kellemes kikapcsolódás.http://mjozsef.blogspot.hu/

Az én díjazottaim:
  - Ági - Csodás saját recepttára van, a szaloncukra mennyei manna! http://konyhaninnenkertentul.blogspot.hu/

 - Mesi -  Hangulatos képei és egyszerűsége irigylésre méltó. http://kepszerkesztesek.blogspot.hu/ 

 - Zsuzsa -  Irodalmi kínálata csodálatos. http://kinszi.blogspot.hu/

 És végül, de nem utolsó sorban, engedtessék meg nekem, hogy a kritériumoktól eltérően most egy olyan blogot emeljek ki, aminek tulajdonosa nem kevés látogatottsággal rendelkezik már.
Nem lennék önmagam, ha nem őt emelném ki, és ezúton is nem fejezném ki a hálámat, hiszen a legtöbb mindent tőle tanultam. Érdemes körülnézni nála, hiszen nagyon jó képszerkesztő leckéi vannak.
 - Anikó - Az önzetlen jó barát. http://abdai.lapunk.hu/

     Bízom abban, hogy a díj jó helyre került és olyan örömmel fogadják, amilyen örömmel én küldtem!