Emlékszel arra a pillanatra, mit éreztél, amikor közölték veled, hogy új életet hordasz magadban? Vigyáztál, hogy fel ne fázz, hogy jól tápláld magzatod, hogy nagyot ne emelj. Vártad a percet, a szülés percét, amitől féltél is, hisz nem tudtad, még mi az. Amikor végre meghallottad a sírását, amikor először láttad, mi 9 hónapig titok volt neked. Hogy gyönyörű, formás, egészséges és Ő a tied! A te első, féltve őrzött és várva-várt gyermeked. A nehéz, fáradt éjszakák, amiket ébren mellette töltöttél. Az aggódás, ha beteg volt, a csöppnyi gyermek kiszolgáltatottsága. Az első mosoly, mit feléd küldött, az első hangok és értelmes szavak, az első bizonytalan és egyre stabilabb lépések. Mindig vele és mellette voltál. Tőled lett az értelem benne, te vitted a világ felé. Te adtál neki életet, biztonságot. Te vitted az óvodába, te kísérted el az iskolapadig. Hányszor kínlódtál vele a házi feladat megírása miatt. Vele tanultad a verset. Tőled sok-sok kérdésre választ kapott. Gondoskodásod közepette észre sem vetted, hogy apró gyermek elérte a makacs, önfejű és akaratos kamaszkort. Amikor már nem gyerek többé, de a felnőtté válás ideje még várat magára. Amikor már nem hozzád fordul a gondjával, más társat talál. Amikor téged már becsap, meglop és kihasznál! Bajt bajra halmoz, mert azt hiszi így jó, így felnőttes.
Amikor a háttérben már más irányítja. ,,Diákszerelem” – mondanád te, de ők ezt már nem így érzik! Két kamasz kitörése a karnyújtásnyira lévő felnőttkor felé. Makacs, konok akaratuk szembeszáll veled, az életelveddel, a te anyai szíveddel és megfontoltságoddal. Hiszik a boldogságukat; bíznak, hogy együtt túlélnek mindent. Összetartanak és összetartoznak, te nem tudod megállítani őket. Kevés vagy. Kevés a szó, kevés az érv! Fejet hajtasz, beletörődsz. Ők akarták.
Az akarat jó és szép dolog, de a kitartásuk vajon mekkora? Meddig tartanak ki egymás mellett az élet nehézségeivel szemben? Két fiatal, akik elindultak az élet felé; egyedül akartak maradni egymással. Te már nem tudod visszafordítani a dolgokat, de fáj neked, mi történt. Mélyen lerombolva, lesújtva és megalázva érzed magad. Lelkiismereted tiszta, hisz megtetted, amit kellett! Bele kell törődnöd, hogy nincs rád szüksége! Tud járni egyedül. De ezek a lépések a te kezed nélkül lehet, hogy elbizonytalanodnak még. Ott leszel vajon, ha arra bukik? Felsegíted majd? Hisz Ő eldobott téged, kevés voltál már neki!
Félre tudod majd tenni a megcsorbított anyaságod romjait? Mit érzel most belül? Érzed-e azt, hogy hiábavaló volt minden, amit érte vállaltál? Fáj-e, hogy nem így kellett volna elmennie? Keserű-e a pirula, amit lenyelettek veled? Nem kellett volna-e néha szigorúbb anyának lenni, megtiltani dolgokat? Vajon akkor hogyan történt volna? Vajon hol rontottad el és egyáltalán te voltál az, aki ezt a dolgot elrontotta? Mikor gyógyulnak be a sebek, amiket életed első gyermeke okozott neked? Elhagyva szülői házat, iskolát és mindent, amit te adtál neki. Eszébe jutnak-e majd a szavaid, amiket utolsó este intéztél hozzá? Bizonyosságát adja-e majd a sors, hogy a kamasz tévedett? Elébed áll-e majd egyszer, hogy elismerje: - Igazad volt, anyám!
Vajon valóban olyan hálátlan szerepnek érzed majd életed végéig anyaságodat? Vagy a sors majd egyszer igazolja, hogy minden szenvedéseddel együtt a legnemesebb dolog a földön, hogy anya vagy!? Nemes lelkű, odaadó és megbocsátó lény, akit igenis érdemes volt anyának nevezni. És akinek végső soron nem is olyan hálátlan a szerep.
Talán az idő sok mindenben segít. Talán majd fájdalmad enyhítésére is gyógyírt talál!
Most mindent elvettek tőled, most megbukott a darab, amelyben te játszottad az anyát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése