Mary Zsuzsi - magyar táncdalénekesnő

(Szeged, 1947. október 13. – Budapest, 2011. december 24.)

1965-ben tűnt fel, amikor elénekelte Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjének betétdalát, a Te szeress legalább címűt. Az igazi sikert azonban a III. táncdalfesztivál hozta el számára, későbbi férje, Dobos Attila ekkor szerezte számára a Mama című slágert, ami megosztott első díjat kapott. Ezen győzelme alapján jutott ki a keleti blokk országai számára, Szocsiban megrendezett Táncdalfesztiválra. Itt a Mama harmadik helyezést ért el. Sikerei csúcsán, a hatvanas évek végén váratlanul férjével együtt disszidált, és csak a kilencvenes évek elején tért vissza Magyarországra.
2011. december 24-én budapesti, XII. kerületi családi házában hunyt el. A jelentés szerint holttestére másnap, 25-én találtak rá. Egyes sajtójelentések szerint önkezével vetett véget életének. Az öngyilkosság tényét második férje megerősítette.

Szent-Györgyi Albert - Nobel-díjas és Kossuth-díjas magyar orvos, biokémikus.

(Budapest, 1893. szeptember 16. – Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.)

Tanulmányait a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium diákjaként végezte, majd a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán folytatta, ahol 1917-ben orvosi oklevelet szerzett. Az első világháborúban medikusként vett részt, de megsebesült, és hamarosan leszerelték. Ezután külföldön: Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat, a biológia, az élettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai-kémia terén. Ezt követően a Cambridge Egyetem-en, F.G. Hopkins biokémiai tanszékén megszerezte második doktorátusát, ezúttal kémiából, majd E.C. Kendall támogatásával egy évig az Egyesült Államokban dolgozott. A kultuszminiszter hívására hazajött, és a Szegedi Tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzora, majd a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi karának biokémia professzora volt. Később elhagyta az országot, és a Boston melletti Woods-Hole-ban telepedett le. Az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója, majd az USA vezető főiskolája, a Darthmouth College professzora volt. Kapcsolatait Magyarországgal mindig fenntartotta, az 1960-as évektől rendszeresen hazalátogatott. Hazatérve, Szegeden olyan növényi forrást keresett, melyből nagyobb mennyiségben lehet kivonni hexuronsavat. Erre a célra a szegedi paradicsompaprika kiválóan megfelelt: 10 liter présnedvből 6,5 gramm hexuronsavat állítottak elő. 1932-ben Szent-Györgyi – és tőle függetlenül J. Tillmans – a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal. Javaslatára a hexuronsavat a skorbut elleni hatásra utalva aszkorbinsavnak nevezték el. Szegeden a paprikából kiinduló C-vitamin gyártás módszerét is kidolgozták. Az élettani-orvosi Nobel-díjat Szent-Györgyi Albert nyerte el "a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért". Már Szegeden kezdett foglalkozni az izom működésével, és sikeresen vizsgálta az izom fehérjéinek szerepét az izom-összehúzódásban.(1940-42). A szubmolekuláris vizsgálatok után érdeklődése később a rosszindulatú daganatok felé fordult. Két évtizeden át foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának választotta.
A vietnami háború ellen felemelte szavát, élesen bírálva az amerikai kormányt. Az Őrült majom címen kiadott könyvét, amelyben a civilizáció túlélési esélyeivel foglalkozott, máig az egyik legfontosabb háborúellenes művek közé sorolják. Élete utolsó két évtizedét a rákkutatásnak szentelte. Vitalitása és életkedve élete végéig megmaradt. Kilencvenhárom évesen hunyt el Woods Hole-ban. Az Atlanti-óceán partján lévő házának kertjében temették el.

1987-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem felvette nevét (Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem).

Velencei karnevál - pps

Letöltés

Dankó Pista - cigány származású magyar nótaszerző

(Szeged-Fölsőtanya /ma: Szatymaz /, 1858. június 14. – Budapest, 1903. március 29.)

Szülei első gyermekeként látta meg a napvilágot, mindössze kilenc éves volt, mikor édesapját elvesztette. Vele együtt három húga, Irén, Etel és Róza maradtak még félárván. Édesapja halálát követően nem folytathatta az iskolát. Három elemit, egy református, meg egy lutheránus iskolát végzett el. Szeretett olvasni, gyakran kért kölcsön könyveket diáktársaitól, később saját könyvtára is lett. Legjobban Alexandre Dumas, Victor Hugo és Jókai Mór műveit kedvelte.
Két hónapig tanult hegedülni. Hamarosan azonban munkát kellett vállalnia, vályogvetőként kereste kenyerét. Ugyan nem volt virtuóz, de kortársai beszámolói szerint szívéből jött a zene amikor játszott.
15 éves volt, amikor szülőfalujában megszervezte cigányzenekarát, melynek egyben vezetője is volt. A környékbeli tanyavilágban zenéltek, mivel olcsó muzsikusokra volt kereslet, gyakran léptek fel némi pénzért, ételért vagy borért cserébe. Dankó dalköltészetében gyakori motívum volt a rózsa, legalább ötven nótájának címében vagy szövegében megtalálható. Számos betétdalt írt népszínművekhez, nótáinak száma közel félezerre rúg.
Beutazta Magyarországot a daltársulatával együtt, felléptek az Alföldön, valamint a Felvidék nagyobb városaiban. Megfordultak Oroszországban is, játszottak Moszkvában és Szentpéterváron is. Egy anekdota őrzi a következő történetet: a cári udvarban adott koncerttel olyan sikert arattak, hogy az előadás után Miklós herceg odalépett Dankóhoz, és elismerése gyanánt a muzsikus ujjára húzta legszebb briliáns gyűrűjét. A többi vendég látva a jelenetet, rendre odament hozzá gratulálni, s Dankó mindegyik ujjára került egy-egy gyűrű. Miután megteltek a kezei, a következőt mondta egy sóhaj kíséretében: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!"
Hangjegyek írásához nem értett, így dalait mások jegyezték le. Életén végigkísérte a nyomor. Tüdőbaja egyre súlyosbodott, ekkor a „Pósa-asztal" társasága indított számára gyűjtést, adományok érkeztek az egész országból a gyógyíttatására. San Remóba küldték, ahol egy télen keresztül kúrálták, azonban egészsége már nem tudott helyrejönni. 1903. március 29-én hunyt el, sógora budai lakásában érte őt a halál.
Ötszáz cigány játszotta el az „Eltörött a hegedűm…" című nótát. A szegedi múzeum előtt volt felravatalozva, Pósa Lajos és Tömörkény István mondtak búcsúbeszédet koporsójánál. A Belvárosi temetőben díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Szobra is készült, felállításának ügyét Pósa Lajos szervezte meg. Margó Ede szobrászművész formált meg a dalköltő alakját, és honoráriumot nem kért, csupán a felhasznált márvány árát. Végül 1912. október 20-án állították fel a kész művet Erzsébet királyné szobrától nem messze.

Gregor József - A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze

(Rákosliget, 1940. augusztus 8. – Szeged, 2006. október 27.) magyar operaénekes (basszus.

Gregor József vegyésznek készült, nem akart énekes lenni, de tíz éven át tanult hegedülni. Felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszakára, de a maga sajátos és nem mindig a jó modor diktálta stílusa miatt mindkét iskolájából, a konzervatóriumból és a Zeneakadémiáról eltanácsolták. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Rösler Endre volt a mestere. 1963-ben Szegedi Nemzeti Színházba ment próbaéneklésre, itt figyelt fel tehetségére és énektudására színházigazgató, aki biztatta, hogy képezze a hangját, s azonnal szerződtette. 1964–1988 között Szegedi Nemzeti Színház énekese. Közben a Magyar Állami Operaház magánénekeseként is működött. (Kezdetben motorkerékpáron tette meg oda-vissza az utat.)Két évig a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának igazgatója. Tizenöt éven át énekelt különböző külföldi színpadokon. Páratlan színpadi ösztönével és csalhatatlan társadalompszichológiai érzékével már hetekkel a bemutató előtt kibérelte magának a címlapokat, amikor közölte, hogy a munkát egy forintért vállalta. A Szegedi Nemzeti Színház siralmas anyagi helyzete indokolta a spórolást. A minihonor piárötletként is bevált. Így el lehetett érni, hogy egy operabemutató a műfaj iránt nem érdeklődő emberek körében is közbeszéd tárgya legyen. A gárdonyi kis nyaralóban szívesen időzött, sokszor innen járt fellépni is, Pestre, Szegedre. Gárdonyban nagyon szeretett tanulni. Hajnalban kiült a teraszra, nézte a kertet, memorizálgatott és élvezte a nyugalmat, a csendet. Ez jelentette számára a legnagyobb kikapcsolódást. Gregor József 2006 szeptemberében bejelentette: nem vállal több fellépést, sem színházban, sem koncerten. Egy hónappal később, október 22-én Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetésben részesült, amelyet állapota miatt felesége vett át. Súlyos betegséget követően 2006. október 27-én hunyt el. A szegedi Belvárosi Temetőben nyugszik.

Hull a hó - pps

Letöltés

Téli örömök - pps

Letöltés

Farsangi szokások

A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig (amit hívtak szárazszerdának, böjtfőszerdának, aszalószerdának is), vagyis január 6-tól a húsvétot megelőző 40 napos nagyböjt kezdetéig tart. A farsang idejét úgy kapjuk meg, hogy az első tavaszi (március 21-e utáni) holdtöltét következő vasárnaptól (húsvéttól), visszaszámolunk hat hetet.
A farsang az utolsó alkalom a mulatságra, utána a húsvétig tartó nagyböjt következik.
Főleg a farsangi időszakot lezáró utolsó három napon (amit a farsang farkának is neveznek) farsangvasárnap, farsanghétfőn (asszonyfarsang napján), húshagyókedden mulattak igazán.
Pl. asszonyfarsangkor az asszonyok felmentést kaptak a házasszonyi teendők alól, férfiruhába öltöztek s a kezük közé kerülő férfiakat jégcsappal „borotválták” meg.
Másnap, azaz húshagyó kedden éjfélig ettek, ittak, mulatoztak, daloltak, táncoltak.
A mulatságok minden este húshagyó keddig a fonóházakban is zajlottak, aminek zárásaként az utolsó fonóházi összejövetelen sor került a "fonóvégzésre".
Sok helyen maskarába öltözve járták végig a falut.
A farsang az ókori római Saturnalia ünnepéhez is kapcsolódik, amelyen a rómaiak a hajdan volt aranykorra emlékeztek Saturnus istennek áldozva, majd nyilvános lakomát adtak állami költségen az egész nép számára. Az ünnep tradíciójához az emberek annyira ragaszkodtak, hogy a római katolikus egyház végül keresztény színezettel ellátva integrálta a pogány kultuszt.
Nálunk a középkorra tehető a farsang kialakulása. A királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében terjed el. Az itáliai a királyi udvarban, az utóbbi kettőnél pedig inkább a német hatás volt a jelentős.
Már Mátyás Király idején divatban voltak az álarcos mulatságok, sőt II. Lajos udvarában harci játékokat is rendeztek. Az egyház kezdetben rossz szemmel nézte a mulatozásokat, de hiába tiltakoztak, a farsang időszakának megünneplését nem tudták visszaszorítani.
Magyarországon a farsang ünnepéhez kötődik a népi színjátszás kialakulása is. A maszkos alakoskodásokból nőttek aztán ki a különféle dramatikus játékok, amelyekben tipikus alakokat személyesítettek meg. Pl. menyasszony, vőlegény, a cigány, a betyár…
Szívesen alkalmaztak állatmaszkokat is. Pl. a kecske, a ló, a medve állatmaszkját.
Talán az egyik legnépszerűbb alakoskodó játékról, az ún. Cibere vajda - Konc király párviadaláról már a XVI. Századtól vannak adataink. Ennek a játéknak két szereplője van, az egyik szereplő a böjti ételek (cibere), a másik a húsételt személyesíti meg s az ő viszálykodásukról szól a darab. A néphit szerint vízkeresztkor Konc király kerül ki győztesen, s ekkor kezdődik el a farsang, húshagyókedden pedig Cibere vajda győz, s ekkor meg a böjt veszi át a hatalmat.
Hazánkban széles körben ismert alakoskodó népszokás a mohácsi búsójárás. A délszláv eredetű sokácok faálarcos felvonulásáról szól. Mivel a szereplőknek inkognitót biztosítottak az álarcok, sokszor került sor verekedésre, amire a közvélemény a hatóság segítségét kérte. Ezekről a felvonulásairól már a XIX. századból vannak feljegyzések.
A sokácok Poklada 'átöltözés, átváltozás' néven említik ezt a farsangot lezáró eseményt.
A XX. század folyamán sikerült ezt az ünnepet mederbe terelni, ekkor terjedt el a búsójárás elnevezés is.
A Mohács környékiek ilyenkor színes fából faragott maszkokat, csúf, szarvas álarcokat öltenek, hogy ezzel ijesszék el a telet. Mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A házban és a ház udvarán hamut szórnak szét az úgynevezett alakoskodók, ettől remélik, hogy távol tartja majd a rontó szellemeket. Majd az ünnepség végén szalmabábut égetnek, ami a tél szimbolikus halálát jelenti.
A farsangi köszöntő is a farsang része. Ilyenkor a gyerekek házról-házra jártak s köszöntőket mondtak, cserébe szalonnát, tojást, zsírt kaptak. Néhol a köszöntőkből származó adományok a pap vagy a tanító jövedelmét egészítették ki. Erről a szokásról már a XVII. századból rendelkezünk feljegyzéssel.
Itt egy farsangköszöntő:
Farsang, farsang, háromnapi farsang,
Itt is adnak, amit adnak.
Ez is Isten háza, szálljon le rája,
Az Isten áldása.
Hat lóval, hat ökörrel,
Három borjas tehénnel, egy aranyos ekével.
A farsanghoz számos néphit kapcsolódik. Például:
- aki farsangkor varr, az később befullad. (Az is befullad, aki ilyenkor ruhát foltozott.)
- ha farsanghétfőn (asszonyfarsang napján) valaki kukoricát morzsolt ültetéshez, nem volt szabad beszélnie, mert akkor a kikelt növényt később megették volna az ürgék.
- a tyúkólakba sárga földet kellett vinni, hogy az állatok jól tojjanak.
A farsang jellegzetes étele a fánk. Rengeteg változatban készítik, van burgonya, gyűrűs, hússal töltött, szalagos, farsangi, rózsafánk, a forgácsfánk vagy csöröge, a túró, a cseh fánk és a párnacsücske változat. Régen farsang vasárnapján és húshagyó kedden húslevest és töltött káposztát főztek, de sokszor ettek még ciberelevest és kocsonyát is.
Ezek a vígságok minden nemzetnél más és más szokásokkal jártak.
Dél-Európában ez volt az év egyik legnagyobb ünnepe, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat.
Az olaszoknál Velencében, a városközpontban, a szabad ég alatt a Szent Márk téren tartották (a mai napig) a legnagyobb farsangi mulatságot, a velencei karnevált. Ilyenkor az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is.
Álarcok mögé rejtőztek, amelyek lehettek karaktereket, foglalkozásokat, néptípusokat sejtető álarcok.
Régen az álarcos felvonulások mellett tartottak állatviadalokat és lóversenyeket is.
Híres volt még a bazeli karnevál is.
Manapság is talán a velencei karnevál az egyik leghíresebb farsangi népünnepély, de nevezetes még az olasz karneválok közül a nizzai és a rajnai is.
Híres még az európai karneválok közül a kölni, a karintiai Villach, a madridi, a sevillai, a párizsi és a düsseldorfi karnevált is.

A farsang más országokban:
Velencében már István napján kezdődik az ünneplése.
Spanyolországban Sebestyén-napkor (január 20-án) veszi kezdetét.
Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak.
Párizsban a boeuf gras-t (kövér ökör) álarcosok vezetik körül a városban a mulatozó népet.
Németországban a farsangi időszak utolsó keddjén rendezik az ún. Narrenfest-et, azaz bolondok keddjét. De a német nyelvterületen szokás még a Weibermühle (csodamalom) is, ami arról szól, hogy egy fiatal férfi csúf öregasszonyt vesz feleségül, s a molnár kellő jutalom ellenében fiatal lánnyá "őrli vissza" az asszonyt.
Ausztriában a karintiai Villachban farsangszombaton az egész város jelmezbe öltözik, még az eladók is maszkokban szolgálják ki a vásárlókat, a polgármester pedig egy napra átadja hivatalát a farsangi hercegnek, Fidelius-nak.
A riói karneválon (portugál őse az Entrudo) hatalmas feldíszített kocsik vonulnak fel, melyeken az emberek szambát ropnak. A különböző szambaiskolák táncosai a karnevál utcáján a Sambadron táncolnak, versenyeznek egymással, s a parádé végén, ami két napig tart, a zsűri pontozza a versenyző iskolákat.
Amerikában a legnagyobb múltra a New Orleans-i karnevált, azaz a „Mardi Grass”-t tekintik. Dixielandban rendezik húshagyó kedden.

Idézetek a szeretetről

„Akkor szeress, mikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van a legnagyobb szükségem rá.”

„Egyetlen szó. Megszabadít bennünket az élet minden súlyától és gyötrelmétől. Ez a szeretet.”
Szophoklész

„Amit szeretsz, az megmarad, s a többi: sár, amit szeretsz azt el nem szedhetik, amit szeretsz örökséged s igaz.”
Ezra Pound.

„Aki csak szeret, hisz a lehetetlenben.”
Elizabeth Barret Browning

„Ha a házban nincs szeretett, akkor semmi sincs.”
Ezra Pound

„Ha a felebarátodat úgy kell szeretned, mint tenmagadat, akkor legalább annyira jogos, hogy tenmagadat is úgy szeresd, mint felebarátodat.”
Chamfort

„Ki magához nem jó, mást sem szerethet.”
William Shakespeare

„A szeretet önmagunkon kezdődik.”
Ókori mondás

„Mindenkinek szüksége van valakire, akit jobban szeret önmagánál.”
Felix Timmermans

„Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié.”
Ady Endre

„Annyira megszoktam kettesben, hogy már-már úgy érzem; csak félig vagyok.”
Montaigne

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.”
Korinthus

Huszka Jenő - zeneszerző

 (Szeged, 1875. április 24. – Budapest, 1960. február 2.)
Törvényszéki bíró apja tanította először hegedülni, akinek három gyermeke közül Jenő volt a legidősebb. Édesapja otthon gyakran zenélt, többnyire fuvolán játszott. Jenő további hegedűtanulmányait a szegedi Városi Zenedében folytatta, ahol hamar kitűnt tehetségével. Önszorgalomból zongorázni is megtanult, bár erre szülei nem ösztönözték.
Diákkorában két színpadi művet írt, az egyik a "Párbajhősök", amit színházban soha nem mutattak be, de családi körben sikert aratott. A következő műve, a "Levél" című vígjáték, egy szerelmi történet. Merész ötlettel elküldte postán Paulay Edéhez a Nemzeti Színházba, aki rövidesen megküldte elutasító levelét. Huszka Jenő Paulay levele alapján alaposan elemezte művét, és feljegyezte, miben talált hibát. Paulay fel sem tételezte, hogy egy kamasz diák első szárnypróbálgatását olvashatja.
Érettségi után Pestre ment joghallgatónak, de közben beiratkozott a Zeneakadémiára is. Ebben az időben koncertszervezéssel is foglalkozott. Jogi és zenei tanulmányokat végzett. Bár kinevezték a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium díjtalan fogalmazógyakornokának, ő egy év fizetetlen szabadságot kért, hogy Párizsba utazhasson. A Lamoreux-zenekarban első hegedűseként működött, londoni vendégszereplésükön is velük volt.
Hazatérése után munkába állt a minisztériumban. Ott ismerkedett meg Martos Ferenccel, aki később a librettistája lett. 1898-ban volt első színpadi művének premierje: a Tilos a bemenet! című zenés bohózat szövegét Mérei Adolf írta. Megismerkedett az akkor még ismeretlen Fedák Sárival, és számára írta következő darabját. Az 1902. december 20-án bemutatott Bob herceg hatalmas siker lett, ez volt az első magyar operett, amelyet külföldön is műsorra tűztek.
Huszka Jenő 1960.február 2-án tüdőgyulladásban, éjjel kettőkor felesége, Arányi Mária karjai közt hunyt el. 84 évet élt. Sírja a Budapesti Farkasréti temetőben található.

Agárdy Gábor - a Nemzet Színésze

(Szeged, 1922. augusztus 2. – Budapest, 2006. január 19.)
Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész.
Örmény családból származott, nagyapja az örmény holokauszt egyik szenvedő áldozata volt, apját pedig menekülés közben valaki beemelte egy szekérbe és így megmenekült a mészárlás elől. A szegedi Városi Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, a Fővárosi Operettszínház, majd a budapesti Petőfi Színház, végül a Nemzeti Színház tagja volt, amely örökös tagjának választotta. Ikonfestőként is ismert volt, négy kiállítással lépett közönség elé. Agárdy 2005 szeptemberében került kórházba egy színpadi baleset következtében kialakult szövődmény miatt, ahonnan már nem térhetett haza. Hosszan tartó betegség után, 2006 januárjában, 83 évesen érte a halál.

Hans Christian Andersen - A teáskanna

    Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
  Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét.
- Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét!
A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: „Jobb cserepet érdemelne!”
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt.
  Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el
tőlem senki.

József Attila - Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Móricz Zsigmond - Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
 Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
  Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

Harmatcseppek - pps

Letöltés

Bálint Sándor - a legszögedibb szögedi”

(Szeged, 1904. augusztus 1 - Budapest, 1980. május 10.) néprajzkutató

Szeged-alsóvárosi paprikatermesztő családban született. A gyermek Bálint Sándor hamar kitűnt az iskolában jó tanulmányi eredményeivel. A szegedi piaristáknál érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát, közben egy évig a pesti egyetemen is tanult. A Néprajzi Intézetben intézetvezető mellett díjtalan gyakornok, 1931-ben óraadó tanár a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző Intézetben. egyetemi magántanárrá habilitálták Néprajzi intézetében Az alföldi magyarság néprajza, különös tekintettel Szeged népére témakörben. Bálint Sándor vállalta az Alföld-kutatást, az Alföld vallási néprajzának kutatását.
Egyetemi tanár, 1962-ben a történelemtudományok kandidátusa lett.
Mélységes, őszinte vallásos meggyőződése miatt szenvedett üldöztetést, 1966-ban kényszerű nyugdíjba vonult. Annyira erőteljes volt Szegeden a vallás-ellenesség, hogy egyik legjobb barátja, sem tudott többet intézni, mint a kényszer-nyugdíjazás. Nyugdíjasként írta meg fő műveit, a Karácsony, húsvét, pünkösd és a Szögedi nemzet című monográfiáit. Főleg a Móra Ferenc Múzeum igazgatója és egyes munkatársak segítették az ő kutatásait, műveinek közreadását.
Számos gyűjtő úton volt az országban, Szegeden már nem annyira a változó, modernizálódó Alsóváros, hanem a hagyományőrző, mély szegénységben élő Tápé nyújtott kutatásainak rengeteg anyagot még 1960-70-es években is. Munkássága két területen kiemelkedő: egyrészt Szeged és környéke, másrészt a magyar katolikus népi vallásosság kutatásában. A néprajztudomány 20. század közepére önállósuló egyik ágának, a vallási néprajz hazai megalapozójának tekinthetjük. Tudományos munkásságát mintegy félezer közleménye, tanulmánya és könyve őrzi.
Halálát baleset okozta: Budapesten egy autó elé lépett. A szegedi Alsóvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Móra Ferenc - (Szeptemberi emlék)

(Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)

Foltozószűcs fia. Kiskunfélegyházán tanul, Pesten az egyetemet félbehagyja. Élete és munkássága Szegedhez köti, sokoldalúan és hallatlan munkabírással gazdagítja a város kulturális életét. A népnemzeti iskola ízlésével és lírikusi ambíciókkal kezdi irodalmi pályafutását, majd Pósa Lajos felfedezettjeként Az Én Újságom hasábjairól mint mesemondó, ifjúsági író válik országosan ismertté. Az elmúlt évtizedben aligha nőtt fel valaki magyarként, hogy ne ismerkedett volna meg a hatrongyosi kakasokkal, a kéményseprő zsiráfokkal, a csókái csókával, a bolondos csicseriekkel, az író megannyi címen és számban összegyűjtött, kiadott meséivel. Első ifjúsági regénye az Öreg diófák alatt , később Dióbél királyfi címen még csupán emlékek láncolata. A Rab ember fiai az igazi, egységes vonalvezetésű ifjúsági regénye, mely az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály idején játszódó, kalandos, mesés elemeket is alkalmazó história. Történelmi indíttatású könyv a Mindenki Jánoskája is. Világirodalmi példák után Móra Ferenc a magyar rókaregény megteremtője is, a Csilicsali Csalavári Csalavér egy mindig éhes és mohó rókacsalád története. A szerző akarata szerint elfeledett könyve: A Filkó meg én. Legismertebb, immár klasszikus gyermekregénye a Kincskereső kisködmön, tele népmesékbe illő fordulatokkal, erkölcsi példázatokkal. Az író a magyar nyelv különleges művésze, írásainak olvasása a nyelvművelés nagy lehetősége. Móra Ferenc tankönyvíró is. Természetrajz könyve első osztályosoknak szól. A Betűország virágos kertje öt kötetben az egykori elemi iskola mind a hat osztályának készül. A mai általános iskolai tankönyvekben is joggal találunk nagy arányban szemelvényeket. Az író az Alföld szerencsés kezű archeológusaként is ismert, régészeti cikkeinek gyűjteménye: Utazás a földalatti Magyarországon. Prózaművészetének tartóoszlopa két nagy regénye: az Ének a búza­mezőkről és az Aranykoporsó, ez utóbbi az idő múlásával ifjúsági művé vált. A legnagyobb magyar gyermek- és ifjúsági könyvkiadó 1957 óta viseli az író nevét.

Móra Ferenc: Szeptemberi emlék
Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet.
- No gyermekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! - veregette meg Péter-Pálkor édesapám a vállamat. - Lesz ám! Még aranygombos kislajbi is! Ezüsttel futatott, arannyal szalajtott.
Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. ( Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Hollós koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból lévő betűket és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a nagyoknak sohsincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat és aggóskodva csóválta meg a fejét:
- Mi lesz belőled ,édes fiam, ha még elsős gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sohase érik meg? No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogyha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét.(Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.)
A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt.
- Rá se hallgass, kisfiam - nézett be anyám a konyháról - apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsön adsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?
Hát hogyne lett volna jó? Az apám csak úgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett kézben tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.
Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is.Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe condita, innen számítunk mi mindent.
A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe. Segítettem én is s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam. Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. " A fehér kezek napján."
Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha gyermekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg a tekintetes uraktól se.
No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.
- No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskónban - ütögette meg a léniával az ijedt-fehér arcomat.
Az édesanyám kora szerinti lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonötesztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből.
-- Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? - csomózta ki a kendő sarkát.
- Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.
Olyan lett a barackvirág, mint a meggyfavirág.
- Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár..
- Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell - nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papírost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen asszonyok!
Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét.
- Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mi bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minékünk.
Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét és lesütötte a fejét.
- Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról.
A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.
Bizony ránkharangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat sem ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük.
Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jó kedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett:
- Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van?
- Van. Két lánc. Egy lánc belőle egészen puszta föld.
A bicebóca ember most már ordított.
-Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nékik! Bitangok! Csalók!
Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét.
- Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk!
Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagyakaratú asszony volt az anyám.
- Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el a Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk.
Bajáki tanító úr tanított engem ábécére s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett.
- Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány.
Azt se tudtam eddig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon.
A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életírom kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy gyújtatnyi se.
Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott:
- Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.
Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált.
- Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal áztatnak, hogy bujtogatom a népet.
Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.
Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött éa szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem:
- Látod-e, milyen szép a szép csizma?
- Látom - dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés.
- Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk?
Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ!
Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük - nagy gyerek az már, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és a sógorokat is.
De hát azok is mind jégverte emberek voltak - hogy segíthetne vak a világtalanon?
Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombeli könnyektől.
Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett.(Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbujnék oda én is!)
Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel.
- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!
Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt.. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas szép nagy bálvány és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta.
- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak,
hodzs vannak a Daru uccsában? Kerestölő lesz-e, vadzs haláleset?
Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány.
- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!
De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.
Most már csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna mást, mint azt, hogy "könyvkereskedő". Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délután az árokparton.
Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzkedett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek - és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta.
Sohase felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváró hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.
De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctera és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést és bekiabáltak a kapu hasadékán:
- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!
Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát , először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!
Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb futni lehet.
Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat:
- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?
Mély csönd.
- No, senki sem meri megpróbálni? Nagy Mátyás?
Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektórnak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:
- Egy vagy Isten.
- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?
Nagy Mátyás észbe kapott.
- Vagyis hogy: egy Isten vagy...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?
Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:
- Egyedül te vagy az Isten...
Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből?
Az lett, hogy a latin tanár ölben vitt be az iskolába és többet azután sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus.
Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni...
De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok...

Pick Márton

Pick Márk (Szeged, 1843. december 12. – Szeged, 1892. május 11.), szalámigyáros, a Pick Szalámigyár alapítója.
Kereskedőnek tanult, majd gabonakereskedéssel foglalkozott. 1869-ben boltot nyitott, ahol néhány mázsás tételben kezdett szalámit készíteni, hasonlóan más termény- és paprikakereskedéshez. 1883-ban a szalámigyártást külön választotta a Pick cég többi üzletágától. Szegeden olasz szakmunkásokkal beindította a téliszalámi gyártását. Cége 1885-ben kezdi meg a nagyüzemi termelést. Az gyár vezetését 1892-ben, halála után özvegye, majd 1898-ban fia, Pick Jenő vette át. A cég tovább nőtt.

Kotányi János

Kotányi János (Szeged, 1858 – ? ) paprikagyáros, a Kotányi fűszercég alapítója.
1881-ben egy paprikamalmot kezdett el üzemeltetni, amelyben saját keverési receptje alapján készítette el a saját földjén megtermelt paprikát. 1884-ben létrehozta Döblingben az első kihelyezett Kotányi-üzletet. A bécsi Billrothstrasse utcában Kotányi János paprika, konyak, sligovica, borecet és szilva szállítmányozásával és értékesítésével foglalkozó üzletet hívott életre. A Kotányi paprikapor zamatának köszönhetően lett a cég Császári és Királyi udvari beszállító. A gyors gazdasági növekedés további hihetetlen mérvű fellendüléshez segítette a vállalkozást. Kotányi János pedig újabb okos és jövőbelátó beruházást hajtott végre: fűszermalommá egészítette ki az akkor már híres szegedi paprikamalmot, s ötletét olyan metropoliszokba vitte, mint Budapest, Berlin, München, Boston és New York.

Szomorú osztálytalálkozó

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk
nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres
hely.
Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják
a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt
elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a
kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik
nevetett. 'Tényleg?' - hallatszott a suttogás... 'Nem is tudtam, hogy én
valakinek is jelentek valamit!' - és 'Nem tudtam, hogy a többiek ennyire
kedvelnek' - szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a
diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele.
A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a
társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a
tanítványa temetésére ..
A templomot megtöltötte a sok barát.
Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert -
odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor
végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az
egyik koporsóvivő katona megszólította: 'Ön a matematika tanárnője volt
Mark-nak?' Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:'Mark nagyon gyakran
beszélt magáról.'
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott
voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
'Valamit szeretnénk mutatni' - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a
zsebéből. 'Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja
ismerni.'
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván
összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.
A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az
osztálytársak írtak Markról.
'Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
osztálynak' - mondta Mark anyja. 'Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.'
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.
Charlie elmosolyodott és azt mondta: 'Nekem is megvan még a listám. Az
íróasztalom felső fiókjában őrzöm.'
Chuck felesége pedig így szólt: 'Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be
az esküvői albumba.' 'Az enyém is megvan még' - mondta Marily. 'A naplómban
tartom'.
Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
'Mindig magamnál hordom' - mondta Vicki, és hozzátette: 'Meg vagyok
győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.'
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy
minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.

Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és
akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg
nem késő.
Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg,
elszalasztasz egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.

Kentaro Nishino művészete - pps

Letöltés

Old cars - pps

Letöltés

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Minden Látogatómnak sok szeretettel!